Miért nem jelentkeztem az RTL Klub castingjára?

Voltak jelek.

2021 nyarán azon dilemmáztam, hogy otthagyom a DigiSportot. Akkor már évek óta szerepeltem egy műsorban, de nem éreztem a haladást, a szakmai légkör kezdett egyre fullasztóbb lenni és ott lógott a csatorna felett a NER damoklészi kardja. 

Leültem mindkét szerkesztővel külön-külön beszélgetni. Az egyikük azt mondta, hogy a DigiSport – képletesen szólva – egy lendkerekes autó, amit 10 éve felhúztak és azóta csak lassul. A másikuk azzal érvelt, hogy óriási lehetőség előtt állunk, mert a csatorna ugyan elvesztette az olasz bajnokságot, de ezért még több figyelmet tudunk fordítani a francia focira. A találkozások után nem értettem, mi történt. Próbára voltam téve? Tesztelve voltam, mint a Trónok harcában a három királyi tanácsadó, akiknek Tyrion ugyanazt a történetet mondta el, csak apró változtatásokkal, hogy megtudja, kinek járt el a nyelve? Idővel eszméltem rá, hogy a tévé is olyan, mint egy Rorschach-teszt: mindenki azt lát bele, amit akar. Minden vélemény valid volt, csak olvasni kellett a jelekből. Hosszas gondolkodás után búcsút vettünk egymástól. Egy évvel később megszűnt a DigiSport.

A címben feltett kérdésre a legegyszerűbb válasz, hogy “mert beteg voltam”. Sajnos tavaly december óta van egy neurológiai bajom: akadozik a beszéd, a gépelés, és ijesztő volt, amikor józanul is úgy mentem, mint egy részeg. Most sem tudom pontosan, mi a diagnózis. Szerencsére – ha nagyon lassan is – jobban vagyok, de nem akarok a betegség mögé bújni, mert egészségesen is ugyanazt gondoltam, mint amikor elkezdett lebegni, hogy az RTL Klub megvette a Bajnokok Ligája jogait. Fontos leszögezni, hogy nem ismerem a csatorna belső folyamatait, sem az embereit. Lehet, hogy teljesen vakon vagyok abban, amit gondolok, ezért főleg a tapasztalataimra támaszkodhatok. Nem fogok itthoni neveket írni, mert nem akarok személyeskedni vagy a nyilvánosság előtt elmondani a véleményem. Azt sem gondolom magamról, hogy atyaúristen lennék, mert semmiféle receptet nem találtam fel. Lehet, hogy ha jelentkeztem volna, nem is vettek volna fel. Az alábbiak csak és kizárólag a saját véleményemet tükrözik, hívjuk ezt amolyan iparági kritikának, személyes naplónak vagy szakmai eszmefuttatásnak.

Az elején azt hallottam vissza a kiválasztási folyamatról, hogy olyan műsorokat szeretnének összerakni, ahol “egyszerre van jelen egy ex-focista és egy elemző”. Ez volt az első intő jel. Kifelé ennek a mondásnak van egy üzenete, hogy mi ide mindenkit beengedünk, a tapasztalatom viszont inkább az, hogy valójában fogalmunk sincs, mitől jó egy sportműsor, erről a két típusról tudunk, ha összeeresztjük a kettőt, akkor biztos jó lesz. Van az egésznek egy olyan áthallása is, hogy a háttér nem számít, hiszen Magyarországon vannak helyek, ahol “tűzzel-vassal irtják a bloggereket.” Az RTL Klub részéről értékelendő, hogy fontosnak tartják a szereplők közti kémiát, de a legfontosabb az, hogy mit adunk át a képernyőn. Ha a néző megkapta, amiért bekapcsolta a tévét (szakmai tartalom vagy puszta szórakozás), boldogan fog befizetni.

A másik jel, amikor kigyulladt a vörös lámpa a fejemben, hogy az RTL Klub az elmondások szerint át fogja hozni az Európa Ligában alkalmazott embereit. Önmagában ez érthető döntés, van logika mögötte, de hadd meséljek el egy történetet: az első stúdiós meccsemre még 2011-ben mentem a Sportklubnál, a Lyon a Toulouse ellen játszott. A társam akkor kifakadt a Lyonra, hogy nem is érti, miért nem nyernek már bajnokságot, hol van a régi csapat és különben is, hova lett Juninho és John Carew. Tudtam, hogy 10 percben nem fogunk oktatóvideót forgatni, de 2011-ben már tudni lehetett, hogy a Lyon az Arsenal útjára lépett: stadiont épített, ügyeskednie kellett a piacon, saját játékosokat kellett felhozni az akadémiáról és nem mellesleg a katariak megvették a PSG-t, tehát a konkurencia is megváltozott. Itt értettem meg, hogy a mellettem ülő valamikor a kétezres években látott utoljára Lyon-meccset. Nem lepődtem meg azon sem, amikor később azt hallottam vissza, hogy cukkolni kezdték azt a szakértőt, aki paksamétával érkezett az adásra, vagy egy kolléga hónapokig úgy hívta a Barcelona kapusát, hogy “Der Stegen” (nem elírás).

Lehet, ebből sokan azt gondolják, hogy a korábbi labdarúgók ellen vagyok, pedig nem. Ha például Cristiano Ronaldo megtanulna magyarul és hirtelen az esti meccsről beszélne, egy ideig tátott szájjal bámulnám. De egy idő után bármennyire is az emlékeimben villogna egy 2003-as nyári meccs vagy a sorozatban megnyert Aranylabda-díjak, nem biztos, hogy elhangozna, hogy az Arsenalt hetek óta úgy játsszák ki, hogy a belső védőket egymástól messzire rakják, hogy Ødegaard ne érjen oda a letámadással. És ezzel nincs is gond, Cristiano Ronaldo jelenleg egy focista, akinek nem dolga, hogy Arsenal-meccseket nézzen. Nem arról van szó, hogy Cristiano Ronaldo ne értene a szakmájához, csak amikor egy stúdióban ül, nem azt várják el tőle, hogy zsonglőrködjön labdával, gyorsan fusson vagy úgy lője el a labdákat, ahogyan csak ő tudja. A tévé és a focipálya két teljesen eltérő hely.

A sportmédia ráadásul egy olyan közeg, ahol a státuszt jellemzően felnagyítják. Te vagy XY, jó focista voltál, akkor jó tévés szereplő leszel. Ez nem mindig van így. Persze, hogy nagyobb örömmel fogadnak egy elismert játékost és az sem baj, ha az illető korábbi válogatott labdarúgó. Bárki is az, a karrierjében olyan készségeket tudott csillogtatni, amik a csúcsra juttatták (mentális állóképesség, önfegyelem, szorgalom, harciasság, stb.). De hamis dolog azt gondolni, hogy hétről-hétre ugyanazt fogja nyújtani, mint amit több évtizede gondolunk róla más minőségben. Ugyanazt látom, mint a zseniális labdarúgóból edzővé konvertált szakembereknél, amikor belépnek egy öltözőbe és először mindenki csillogó szemekkel nyújt kezet. Az entrée csak 15 perc bizalomra elég, aztán vagy Diego Maradona lesz belőle (elhasalt a 2010-es Vb-n) vagy Zinedine Zidene (3 BL-t nyert).

Álvitának tartom, hogy egy elemző és egy focista szöges ellentétei lennének egymásnak. A két emberben ott a közös: imádják a játékot, a foci rabjai, a “szemükkel focizhatnak”. Épp ezért a két világ között nincs kibékíthetetlen ellentét, amit ha feloldunk, kapunk egy jó műsort. Ezért hangzik idegenül, hogy “a volt focista és az elemző egymás mellett fog ülni”. Ez még nem egy szabály. Ahogy a volt labdarúgó is mondhat marhaságokat, azt sem gondolom, hogy egy elemzőnek mindenhova automatikusan be kell kerülnie. Jogosnak tartom azt a kritikát, hogy előfordul, hogy a szakmai hozzáértésben egy pózt vesznek fel, jó diákká válnak, ami kiveti a nézőt. Ha valaki nem működik a képernyőn, azt nem kell erőltetni.

Ettől függetlenül vannak erre is jó példák. Amikor nemrég az Atalanta megverte a Liverpoolt, az Athletices James Horncastle annyit nyújtott, amennyit kell: nem bocsátkozott taktikai részletekbe, nem adta át azt a három játékelemet, amivel az Atalanta nyerni tudott. Helyette elmondta, hogy az olasz edző, Gian Piero Gasperini köpönyegéből hogyan bújt ki egy teljes olasz edzőgeneráció és hogy Antonio Conte mit tanult el tőle. Nem kell minden focis megszólalásnak mikro-taktikáról szólnia, nem kell mindenkinek a foci Dr. Schwab Richárd gasztroenterológusának lennie. De nem árt, ha a megszólaló érti a dolgát és nem keveri össze a focipályát a televízóval. Horncastle megszólalásra mondja az angol: insightful. (Nem tudok rá magyar megfelelőt.)

Ez a gondolkodás külföldön is látható. Sok francia tévét nézek és a Canal+ a legnagyobb BL-meccseket adja. Ők is sok helyről válogatnak és náluk is feltűnik, amikor valaki a kettesért felel, de mentségükre szóljon, hogy tovább gondolják annyival, hogy mindenkinek létrehoznak egy profilt. Megjelenik náluk edző (Frederic Antonetti), volt játékos (Samir Nasri), volt legenda (David Ginola), volt női játékos (Laure Boulleau) és az öltönyös statsman (Gauthier Kuntzmann). Óhatatlanul elhangoznak az ál-érvek: hogy a PSG legutóbb azért futott egy “remontadát” a Barcelona ellen, mert Luis Enrique az edző (ő már látott olyat), az Atlanta pedig egy “csodás klub” (jelentsen ez bármit).

A felszín alatt viszont feltűnik az insight: a pálya szélén lévő volt labdarúgó (Habib Beye) egy ponton megállapítja, hogy Luis Enrique csapata milyen felállásban gyakorol a bemelegítésnél, vagy Samir Nasri (volt labdarúgó) elmondja, hogy Pep Guardiola hogyan gondolkodik bizonyos helyzetekben – amihez persze kellett az, hogy Nasri együtt dolgozzon Guardiolával. Akkor most minden volt labdarúgó ilyen? Közel sem. Előfordul, hogy Olivier Dacourt ül bent, és mint egy jó sportfogadó, önigazolóan megelégszik azzal, hogy ő bizony előre megmondta, hogy az Everton meg fogja verni a Liverpoolt. Pedig Dacourt dolgozott Cesare Prandellivel, Fabio Capelloval és Roberto Mancinivel is.

Az említett statsman ott ül a stúdióban, lózungok cikáznak a feje felett, de tudják, hogy a 40 perces felvezetőben semmi értelmesről nem fognak beszélni. Miben tud kitűnni? A bejátszóban. Néhány mondatos megszólalás helyett kap egy hét felkészülés időt, azalatt felépíthet egy néhány perces elemzést. Mickael Landreau-val (volt kapus) bemutatják, miért lő úgy Kylian Mbappé, mint Thierry Henry (csak rövidre) vagy Christophe Lollichonnal, a Chelsea korábbi kapusedzőjével kielemzik, hogy Gianluigi Donnarumma fesztávolsága hogyan támogatja a kapust a vetődésben.

Elhangzik a szakértők szájából, hogy Mbappé lövéseinél a kapus jobban teszi, ha a hátvédjével előre felosztja a kaput, vagy hogy Donnarummának nem az a baja, hogy nem tudja lábbal kezelni a labdát, hanem hogy nem tudja eldönteni, mikor húzzon egy horogcselt vagy mikor rúgja ki a lelátóra. Amíg itthon tévében voltam, a bejátszó abból állt, hogy a szerkesztők egyszerűen kivágták egy meccs jelenetsorát és rámondták a saját szövegüket. Néha belecsempésztek egy belsős poént, mondjuk egy edzőcserénél betették dalbetétnek a Scorpionstól a Wind of change-et.

Ha már a szerkesztőnél tartunk: a tévék egyik legfontosabb szereplőjéről beszélünk, de a valóságban csak a műsor végén egy csíkon úszik be a neve. Itthon egy műsor szerkesztőjét úgy kezelik, mint egy csavart a gépezetben. Saját tapasztalat, hogy amíg a Digis műsorban hetente rotálta egymást több ember, szinte minden héten rá kellett jönnöm, hogy a szerkesztők nem beszéltek egymással az előző adásról. A szerkesztő jellemzően nem azt nézi, hogy a műsornak milyennek kellene lennie, hanem azt, hogy a résztvevők között mi a legnagyobb közös nevező: ki ehhez ért, ki ahhoz, ki nem ért semmihez – akkor hozzá csavarjuk a tematikát.

Ők tartják a kapcsolatot a támogató emberekkel, de hol a grafikus nem ért rá az adás napján (se előző nap), hol a vezérlőben kellett veszekedni valakivel. A szerkesztőknek is van főnöke, akit főleg az érdekel, hogy elkészüljön a műsor. Ezért van az, hogy a 17. fordulóra elillan a motiváció és minden futószalaggá válik, ettől viszont a műsor egyik legfontosabb szereplője nem egy “felelős szerkesztő” lesz, hanem egy egyszerű végrehajtó. Ez szerintem baj, mert ő lenne az adott műsor “brand managere”, aki a minőségért felel és visszajelzést ad. Az évek alatt viszont mindössze egyetlen építő jellegű kritikát kaptam: hogy “hát nem vagytok annyira Humor Heroldok”. 

Ha távolabbról néztem a tévék működését, azt láttam, hogy sokáig szinte tudomást sem vettek az online-ról, mint amikor 2009-ben pocakos bácsik mondták el az egyetemen, hogy “az internetben hatalmas lehetőségek rejlenek”. A SportKlubnál nagyon kicsi online-os csapat dolgozott, a DigiSportnál pedig úgy használták a weboldalt, mint egy online archívumot. A Digis közösségi médiás ember adás előtt összeterelt minket teljes sminkben egy csapatfotóra, gyorsan kikattintota Instagramra, de a sokadik ugyanolyan beállás után felmerült a kérdés, hogy “nem akarunk valami mást?” Az RTL Klub ilyen szempontból hálás közeg, mert kiépített csatornái vannak, de minden siker azon fog múlni, hogy a streaming szolgáltatásnak mennyi új előfizetője lesz.

Az elmúlt években a tévék egyik visszatérő motívuma volt, hogy ha valami nem úgy működött, ahogy szerették volna, akkor kapkodni kezdtek. Aggasztó volt látni, hogy ha nem jött nézettség, akkor országosan ismert celebeket hívtak be, vagy a fociban egyáltalán nem jártas csinos lányokat ültettek be. Olyasmi volt ez, mint olaj és víz, mert a bár a szélesebb közeg nem szúrta ki a minőségi különbséget, egy celeb miatt nem fognak folyamatosan meccsre kapcsolni, és ha szegény lány nem érti a szerepét, cserébe az a dolga, hogy csinos legyen, egy idő után mindenkinek kellemetlen lesz a jelenléte.

Tudom, hogy az RTL Klubnál országos ismertség várna, de őszintén nem vágyom erre. Pénzből élek én is, de szerencsére az anyagi részére sem vagyok rászorulva. Feltölt, hogy olyan műhelyben dolgozhatok, ahol önjáró lehetek. Folyamatosan képzem magam, szeretem, hogy húzzuk egymást és közben valami közös ügyért is dolgozhatok, mondjuk egy csatorna felemelkedéséért, vagy azokhoz szólhatok, akik egy kicsit többet akarnak kinyerni a fociból.

Sokan azt látják, hogy ha az ember a TV-ben szerepel, akkor elért egy szintet. Valójában a TV egy olyan közeg, ami tele van gyermekbetegségekkel. Ez is munkahely, emberekkel, főnök-beosztott viszonnyal, pénzkérdéssel, motivációs kérdésekkel és külső ráhatásokkal. Valószínűleg az RTL Klubnál semmi nem lesz politikailag megszabva. Ha leszerepel egy magyar klubcsapat, akkor nem fognak tojáshéjakon lépdelni vagy mindent a bíróra fogni.

Végső soron, sok sikert kívánok az induláshoz. Az elmúlt években itthon nem láttam nagy változást a közegben, de ez még nem jelenti azt, hogy az RTL Klub ne indíthatná el a változást. Akikről tudom, hogy bekerültek, mind rokonszenves figurának tartom, akiktől távol állnak a dilettáns dogmák. Megérdemlik, hogy ott legyenek.

Azt kívánom nekik, hogy minél többen kövessék őket és legyen sok új feliratkozójuk. Egyszerűen csak csináljanak jó műsorokat.

Update: az online-os SportKlubos részt kiegészítettem, először sarkosan úgy fogalmaztam, hogy az SK-nál nem volt online felelős, ami így nem igaz, természetesen Takács Marciék vitték a helyi online részleget, csak kicsi szerkesztőséggel és szűk mozgástérrel.